Olvass bele a kiadók friss megjelenéseibe! Könyvújdonság-kóstolónk ezúttal Péterfy Gergely Digó című regényéből (Kalligram Könyvkiadó) kínál részletet.
Digó
(részlet)
Amióta Orvietóba érkezett, nagy gondot fordított a testedzésre, amit a korábbi években fölényesen és kelet-európai nemtörődömséggel elhanyagolt. Most minden reggel körbefutotta a várost, vagy legalábbis ezzel áltatta magát – az út második fele inkább már csak gyaloglás volt szaggatott nekifutásokkal. Az Albornoz-erődtől indult, ahol a siklóvasút végállomásánál áradtak a városba a turisták, elfutott a Szent Patrik kút felé, de nem kanyarodott le, hanem átvágott a parkon az etruszk templom romjai mellett, aztán ráfordult a Via Rómára, végigfutott a Piave-kaszárnya üres épülettömbje előtt, amelynek kitört ablakain ki-be repkedtek a galambok, futott tovább a börtön komor homlokzata mentén, aztán végig a kis utcákon, a Szent Ágoston temploma melletti téren át le az Olmo negyed sikátoraiba. Meredeken lejtett az út egészen a Porta Maggioréig, aztán egy lépcsőn felfelé ismét elérte a középkori városfalat, ahonnan hosszú emelkedő következett. Winter lendülete pár méter után elfogyott, a lépések egyre kínzóbb nehézséget okoztak, a vádlija és a combizma égni kezdett. Összeszorította a fogát. Nem hagyhatja, hogy a gyengeség győzzön. Nem győzhet a fájdalom, nem sajnálhatja meg magát, nem engedhet az agya hisztérikus követelőzésének. Le kell birkóznia önmagát, legalább most, legalább itt a végén.
Egy, kettő, három, négy – számolta magában a lépéseket, zihálva, aztán kiabálva –, EGY, KETTŐ, HÁROM, NÉGY!
A kanyar fölött, a sziklafal tövében szegényes házacska állt, néhány gondozatlan olajfával és viharvert pálmával, rozsdás kutyakennelekkel, a kerítés mentén felhalmozott limlomokkal. A kacatok között egy füles sapkát viselő, szemüveges fickó pakolászott, aki most, úgy tűnt, észrevette Winter küszködését, és karját leengedve felé bámult. Az arcán mintha gúnyos mosoly jelent volna meg. Nem lehetek ilyen nyomorult, gondolta Winter, nem lehetek ennyire szétesett, hogy egyetlen kilométert sem tudok lefutni, undorító! Felpillantott a ház előtt álló emberre – nem láthatta pontosan, tényleg őt nézi-e, a férfi szemüvegére tűzött a nap. Egy utolsó lendülettel futott még pár tucat lépést. Aztán zihálva megint megállt; a tüdeje égett, a vádlijában tüzes vasként izzott az izom. A kőkorlátnak támaszkodott, a fejét lehajtotta. Nem nézett fel, hogy ellenőrizze, a háznál álló ember még mindig bámulja-e őt. Talán integetnie kellett volna neki; olyan várakozó testtartással állt ott, mintha nem tudná eldönteni, nem egy régi ismerősét látja-e. Vagy talán azt jelentette a testtartás, hogy lám, megint egy hülye külföldi, aki ide jön, és azt hiszi, hogy majd itt megfiatalodik, majd itt új életet kezd; vallási rajongó, reneszánszőrült, dilettáns festő vagy klasszika-filológus; itt rohangál fényes reggel, ahelyett, hogy valami értelmes dolgot csinálna. Majd novemberre, decemberre megszokja, hogy itt vagyok – gondolta Winter. Megszokja a piros melegítőm, a kék sapkám, megszokja, hogy reggelente erre futok, és megszokja, hogy nem vagyok sem vallási rajongó, sem reneszánszőrült, de dilettáns festő vagy klasszika-filológus sem. Százhúsz kiló vagyok. De az is lehet, hogy százhuszonöt. Mióta itt vagyok, nem mérem. Nem vettem mérleget. Nem futottam tíz éve – bár azelőtt sem voltam éppen élsportoló, de legalább néha lementem focizni a szerkesztőkkel. Hétvégén lefutottam a Margit-sziget kört. Abbahagytam a dohányzást. A rendszeres ivást visszaszorítottam a hétvégékre. Zöldséget eszem és gyümölcsöt, zsírszegény sajtot, csirkét és halat. Mégis kövér vagyok, mint a bivaly. A májam és a szívem nyilván zsíros és dagadt, mint a disznósajt. Az ereimben lerakódott a mész, olyan vagyok belülről, mint egy korall; a tüdőm fele már nem vesz fel oxigént, eltömítette a cigaretta, a pécsi, a budapesti és londoni szmog, a három gyerekkori tüdőgyulladás. Ezeket a dolgokat persze ez a bamba digó nem tudhatja rólam, csak egy dagadt külföldit lát, aki mindjárt szívrohamot kap.
Megállt, zihálva és kitikkadva támaszkodott a korlátra. Kivette az övtáskájából a műanyag palackot, ivott egy korty vizet, aztán még egyet. Fújtatva, hosszan. Háromnegyedig kiitta. A parkolóban a nyilvános vécében van kézmosó, ott újratöltheti, bár a csap napról napra jobban folyik, tegnap már egyáltalán nem zárt le, folyamatosan eresztett, és az eldugult kagylóból a csempére ömlött a víz – mi van, ha mára lezárták az egészet? Akkor kénytelen lesz így izzadtan, csatakosan, büdösen bemenni valamelyik kávézóba vagy trafikba. A gondolatra, hogy vízutánpótlását veszély fenyegeti, még szomjasabb lett, lángolt a torka, hiába próbált csukott szájjal, orron át lélegezni. Kiitta az utolsó negyedet is, az üres palackot visszacipzározta az övtáskába. Elővette a telefonját és a fiát hívta, először vonalon, aztán Messengeren, majd WhatsAppon, de egyiken sem érte el: a telefon kikapcsoltat jelzett, a Messenger szerint pedig negyedórája volt utoljára elérhető – amikor beszéltek.
Nyilván kikapcsolta a telefonját.
Felhívja Erikát?
Nem sok értelme van. Mindig ugyanaz a vége, kölcsönös szemrehányások, ő megkapja Erikától, hogy egy önző barom, impotens fasz, megbízhatatlan, élhetetlen kretén, szélhámos, de az is a rossz fajtából, aki még önmagával is kibaszik, felelőtlen apa, megkapja az alkoholizmust, a füvezést, megkapja a listát, hogy kikkel, hogy és mikor, megkapja, hogy azon az estén mi történt… – ő pedig Erika fejéhez vágja, hogy büdös kurva, akinek fogalma sincs arról, mit jelent anyának lenni, hogy ellopta a kiadóját, hogy aztán továbbadja valami fideszesnek, hogy drogos roncsot csinált a fiukból, amiért kiskorától lelki szemetesládának használta, és most sem képes elengedni, ott tartja a segge alatt, fulladásig, mint egy őrült kotlós – nem, ennek nincs értelme. Ezt már egymilliószor lemeccselték. Semmi értelme újrakezdeni.
Elfutott a dóm gótikus tömbje mellett, amely csíkos testével ugrásra kész vadállatként lapult a téren, aztán lelassított, és utolsó erejével befutott a múzeum melletti utcába. Párás, kora tavaszi rügyillat, az észak felé néző kőfal örök hűvöse. Megint izzani kezdett a torka a szomjúságtól. Egymás után kapcsoltak be benne az ösztönök: az önvád, hogy az előbb az egész vizet kiitta, aztán a kontrollálhatatlan, hisztérikus kétségbeesés, hogy szomjan hal. Még ötszáz métert kell futnia ahhoz, hogy elérje a nyilvános vécét az erődnél, nyugtatta magát, az semmi, ötszáz nevetséges méter, az pár perc. Lelassított, és a lejtőn már csak sétált lefelé.
Nincs abban semmi szégyellnivaló, ha az ember futóruhában sétál. Az elmúlt hónapokban kialakult benne egy kép a város sporttársadalmáról, legalábbis azokról, akik vele egy időben választják a város körüli utat a testedzéshez. Nagy részük sétált, kisebb részük, főleg a fiatalabbak, futottak. A Római kapunál már találkozott a Két Colossal, ahogy magában nevezte őket – két hatvanas, hórihorgas fickó, ránézésre hollandok vagy dánok, hátrafésült hajjal, méregdrága sportruházatban, virágmintás szájmaszkkal, feltehetően házasok, nordic walking botokkal. Olaszul köszöntötték egymást, Salve! Salve! A Két Colos valamiért az ellenkező irányban szerette körbejárni a várost, óramutatóval ellentétesen, ami furcsán természetellenesnek tűnt, Winter úgy érezte, a város körbefutásának vagy körbesétálásának egyetlen helyes iránya van, az út belső oldalán, a forgalommal ellentétes oldalon, a Rocca Albornoztól jobbra indulva a város északkeleti oldala felől, tehát jobbról balra, ahogyan az etruszkok írtak, de a két holland vagy dán a tökéletes olasz kiejtésű „salve”-jukkal valamiért az ellenkező, latin irányt preferálta.
Feketeszakállt viszont ma nem látta még.
A mogorva fickó a helyes irányban gyalogolt, ezért vele csak akkor találkozott, mikor éppen leelőzte. Feketeszakáll apró, de egyenletesen gyors léptekkel haladt, mereven maga elé bámulva, mintha csak arra összpontosítaná a figyelmét, hogy el ne botoljon; a lába, mintha csak jégen csúsztatná előre, alig emelkedett el a földtől, ezért aztán a felsőteste is szinte alig mozgott, csak a könyöknél derékszögben meghajlított karjai jártak szaporán előre-hátra. Boszorkányos gyorsasággal közlekedett, olyan gyorsan, hogy Winternek megalázóan nehéz volt megelőznie, holott ő lónagy léptekkel, vágtaszerű felsőtestmozgással haladt. Ezzel az intenzív mozgással, közben fújtatva-zihálva alig-alig előzni le egy szinte mozdulatlanul felfelé sikló, mogorván szótlan lidércet – ebben volt valami bosszantóan elkeserítő. Ellentétben a Két Colossal, akik Winterhez hasonlóan meg-meg álltak, telefonjukkal fényképezték a tájat vagy szelfiztek és instasztoriztak, és láthatóan esztétikai élvezetet kerestek és találtak abban, hogy körülöttük terül el Itália egyik legpompásabb panorámája, Feketeszakáll komoran befelé és lefelé figyelt, derékszögben meghajlított karjait gépiesen mozgatva a törzse mellett, konok egyhangúsággal rótta a kilométereket, mint egy szoftverhibás robot. Winter ismerte ezt a típust, már a Margit-szigeten elkezdte magában a futók, sétálók és nordic walkingozók és egyéb réti démonok osztályozását, és a Feketeszakállhoz hasonlókat a gyógyuló szenvedélybetegek közé sorolta, akik valami, komor, sötét belső szénkészletet akarnak elégetni az állandó testmozgással, ami ráadásul egy csepp örömöt sem okoz nekik.
Feketeszakáll gyors tempóján semmit sem változtatott, hogy emelkedőn, egyenesen vagy lejtőn halad, ezért Winter csak akkor kezdett a megelőzésébe, ha egyenesen vagy lejtőn voltak, mert akkor biztos lehetett abban, hogy gyorsan elslisszol mellette és hamar túljut a kínos közelségen, amíg zihálva próbálja lefutni – miközben Feketeszakállon még csak azt sem lehetett érezni, hogy egyáltalán lélegzik. Nem sípolt, nem szuszogott, nem zihált, nem adott ki semmilyen hangot. Még a gumitalpú cipője sem keltett zajt a betonon. De ment, mint a golyó.
Kétszer keveredett ebbe a helyzetbe, amit még feszültebbé tett, hogy „salve” vagy „buongiorno” köszönésre még csak egy morgásnyi válasz sem érkezett, és onnantól kezdve eldöntötte, hogy ha emelkedőn éri be a lidércet, inkább megáll, nézelődik, nyújt, fényképez, de legfőképpen kifújja magát, és megvárja, ameddig biztos lehet benne, hogy a kolléga átért az emelkedőn. Ma őt még nem látta, talán az etruszk temető fölötti parkoló után vagy a Porta Maggiore utáni emelkedőnél jár: ha szerencséje van, egyáltalán be sem éri, a szünetekkel épp annyi időt nyer, hogy addig Feketeszakáll is teljesíti a napi szénégetési adagját, és hazamegy a rozsdás űrhajójába feltölteni magát.
A Hibbant Signorával viszont találkozott.
A Pénzügyőrség épülete előtti parknál futottak össze, a San Domenico előtt. Savanyú másnaposságillatot árasztva suhant el Winter mellett, néma, sértett biccentéssel viszonozva a köszönését. A hatalmas, fekete maszk mögött csak annyit lehetett kivenni az arcából, hogy a szájtartása sajátosan ferde, mintha stroke érte volna, amiből nem sikerült teljesen felgyógyulnia, a tekintetén pedig látszott – legalábbis a táskás szemek erre utaltak –, hogy sokat ihat. Vagy rengeteget sír. De leginkább a kettőt egyszerre. Romos szépség, aki – a margit-szigeti osztályozást követve – nem belső szenet éget, hanem vagonszám hordja valahonnan a tüzelőt a kohóba. Fiatalon akarja tartani a testét mindenáron. Fekete, arany strasszokkal díszített szabadidőruhában közlekedett, ami adott a megjelenésének valami külvárosi stichet – ha a Margit-szigeten találkozna vele, azt mondaná rá, hogy nem Újlipótváros, hanem Angyalföld felől érkezett. A mozgásában volt valami izgágán erőltetett esztétikum, valami szertelen vibrálás, folyamatosan kereste a feltűnést és láthatóan nyugtalanná tette, hogy nem kapja meg. A maszkját egy pillanatra sem vette le, egészen a szeméig húzta, és szemrehányóan, nagy ívben került ki mindenkit, aki szembejött – nemcsak alkoholista, hanem hipochonder is, állapította meg Winter.
Valahol ott kering a város körül megjósolhatatlan tempóban és irány szerint még Lady Mobile – alacsony, nagyon sötét bőrű és nagyon fekete hajú, szicíliai kinézetű, hatvanas csaj, aki eddig még, valahányszor látta, üvöltve videochatelt séta közben, az arca elé tartva a telefonját –, neki meg se próbált köszönni, még biccenteni se volt érdemes, Lady Mobile csak a telefonjára koncentrált. A maszkot a fülén lógatva tartotta, ahogy szembetalálkoztak, megfogta a szabadon lógó pántot és behúzta az arca elé, de nem akasztotta rá a másik fülére. Közben biztos, ami biztos, emelt a hangerején, amire láthatatlan beszélgetőpartnere a kihangosított telefonba szintén üvölteni kezdett.
Töröttorrú a megfelelő irányban kerülte a várost, bot nélkül, tempósan gyalogolt, és bosszantó következetességgel mindig akkor érte be Wintert, amikor valahol épp zihálva, fulladozva megállt. Ehhez Töröttorrúnak a város különböző pontjairól kellett indulnia, tehát random hol itt, hol ott, hol amott bukkant elő a városkapuk valamelyikén, és nyilván a visszaúthoz is felváltva szemezgetett közülük, máshogy nem lehetett megmagyarázni, miért bukkan fel olykor teljesen váratlanul a háta mögött, anélkül, hogy korábban Winter lehagyta volna. A föld alól csak nem bújhatott elő. Mindig kicsit bocsánatkérő mosollyal jött ferdére tört bokszoló orrával, okos, ironikus pillantással mérte fel Winter helyzetét és jókedvű „salve”-val már jó előre üdvözölték egymást – valahogy mindig majdnem egyszerre. Alacsony, hatvan körüli, izmos férfi volt, nem sütött belőle Feketeszakáll önkínzó belső kohója, sem Hibbant Signora küzdelme a kilók ellen – úgy tűnt, ő azért megy, mert szeret menni. Nem fényképezett, nem szelfizett, nem állt meg nézelődni (vagy egyelőre Winter nem látta), derűsen belesimult a tájba, együtt lélegzett vele. Furcsa ruhát hordott, zöld vadászzekeszerű felsőt és terepszínű nadrágot, ez adott a külsejének valami idegen, ugyanakkor manókhoz hasonló megjelenést, ami eldönthetetlenné tette, hogy vajon helybeli-e vagy Winterhez hasonlóan külföldi, ha pedig külföldi, vajon miféle szerzet, stájer hegyi zerge, kanadai favágó vagy bolgár kamionos.
Fülszöveg:
Péterfy Gergely legújabb regénye az erdőtüzektől és sirokkótól pusztuló, elöregedő, műemlékeinek súlya alatt roskadozó Olaszországba vezet, Orvieto expat közösségébe. A regény főhőse, Winter Henrik, a kiégett értelmiségi, aki Budapestről a Covid idején költözött Umbria ősi városába, megpróbál úgy élni, hogy már ne okozzon több bajt a világban. Ahogy egyre mélyebben megismeri a várost és az ottlakókat, kénytelen rájönni, hogy tévedett, amikor azt gondolta, hogy már eleget tud a létezésről.
Borító: Kalligram Könyvkiadó
